Bennem a magány dalol avagy nincs már emlékem !

Ma is mint minden nap egy gonddal ébredtem.Hogy minek vagyok egyáltalán?!Hisz semmi nyomós oka nincs,csak másnak lenne oka látni valamit abban,mikor ezt mondom,de magamnak egyáltalán semmi okom nincs és ez így elég fura.Vannak barátaim és segítek nekik,ahogy csak tudok,úgy ahogy csak szükségét látom.De vissza kanyarodva a napomhoz,ma reggel korán mikor kinyitottam a szemem,felpillantottam és elmélkedésbe kezdtem.A gondolatok szárnyalása közben betoppant testvérem is a szobámba és alaposan kifaggatott.Hiába leplezem előtte akármilyen bánatom,bút és örömöt előle nem tudok elrejteni soha.Megfogta két kezem és a szemembe nézett . -Hát nem csodás ez a nap?Miért nem élvezed velem? Morogtam egyet,majd a paplan alá bújva válaszoltam,hogy a szemébe se kelljen néznem! -Magányt érzek! Bebújt a paplanom alá és megölelt.Sokáig így voltunk,majd kihúzott a meleg takaró alól és elmentünk reggelizni.Jól kioktatott,hogy mindenem megvan és ne keressek többet,mert ami van az is kincs.Elfogadtam a magamban feltett kérdésemre a válaszát és haladtunk a nap további eseményeiben tovább...Mint minden nap apa nem volt otthon mikor keltünk és miénk volt megint a ház.Pár óránk volt csak mielőtt belépett volna a házunkba a magán tanárunk és kezdte volna el az oktatást,de most az egyszer,most az egyetlen egy pillanatban felhangzott valami...egy szó...egy emlék...Séta!Úgy gondoltam muszáj megtennem és most az egyszer tilosban járnom.Mindent megbeszéltem testvéremmel és magára hagytam a házban,majd elindultam.Séta közben találkoztam sok furcsa alakkal,mind megbámult.Nem is hibáztatom őket a külsőm kicsit egyedi és más mint az itt megszokott viselet.De nem foglalkoztatott most ,hogy mit is gondolnak legbelül magukban hisz nem sokszor fognak látni ez is különleges alkalom ,hogy most épp ebben a pillanatban kiléptem az ajtón és vágok neki a nagyvilágnak.Sok idővel később egyenes úton haladva olyan helyre érkeztem amit eddig csak kerültem.Szívem el rablójára emlékeztetett ez a hely.A hatalmas park...a park ahol először kicsaltak belőlem csöppnyi érzelmet is.Ő...ő volt az talán akinek az emléke nem hagy nyugodni?Vagy tényleg megvan minden és nem tudom megelégelni azt amim van?Vagy a kíváncsiság maga,hogy milyen lenne ha...?Egyszerűen nem tudom,de leültem egy fa alá és kikapcsoltam az agyamat.Csak pihentem a fa alatt ahol először megtörtént...Telt az idő és délutánra állt az idő vas kereke,de én még maradtam volna legszívesebben,de inkább hallgattam a szívemre és siettem haza testvéremhez...Tai már vár engem!Nem is tudom mi lenne velem nélküled Tai!Haza érve bementem a nappaliba de nem volt ott.Benéztem a konyhába de ott sincs.Meglestem kint a kertben,még a frissen nyírt bokrok mögé is néztem de sehol.Felmentem az emeletre és a szobájába néztem de sehol sem volt.Végül az én szobám következett.Lépteim egyre szaporábbak lettek és a végére lihegve futottam,majd benyitottam.A ajtó kilincs jéghideg volt,mintha előre jelezne egy hatalmas bajt.Egy bajt,ami mindent megváltoztat.Megpillantottam ikertestvéremet ,ahogy az ágyam mellett egy kézzel támaszkodva olvas valamit.Megszorult a vér az ereimben,majd rápillantottam a könyvre:

Kai Phinix emlékei

A cím láttán és a borításán tudtam... a naplóm titka immár nem titok és minden egyes szót ,amit olvastak belőle felejtettem el,milyen is volt ez a mai nap egészen eddig.Mikor becsuktam az ajtót hatalmas sötétség kerekedett,majd mintha az ég megérezte volna ,hogy a családunkban valami titok lappang és kezd kitudódni az egyik!Beborult az ég és esni kezdett.Tai lefelé nézett szemét nem láttam,mert haja a szemébe lógott,majd a könyv a földön hevert keze pedig halottnak tüntek,csak lógtak lefelé én pedig megfagytam...